Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reményik Sándor

2011.05.27

Tépelődés a Sinai hegyén

 

Jaj, nyomorult és esett nép vagyunk,

Már gyermekünkben gyötört nemzedék.

Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki,

Az tépi fel frigyládánk fedelét.

Mégis valljuk: a bosszú Istené.

 

Minden más táján a világnak

A fegyver dörren és a bomba robban,

Csak mi nem bántjuk bántóinkat vissza

Sem éltükben sem haló poraikban.

Van, aki megfizet.

 

A vén föld minden vértrágyás porondján

A más bőréért, mint a pelyva, hulltunk,

De önmagunkért orgyilkos kezet

Emelni ellenségre nem tanultunk.

Tűrés a fegyverünk.

 

Ím, húsz évvel a vérözön után

Csak golyó röpköd: sötét gúny-galamb,

A villámlásnak villámlás felel

S riad a rádióban rém-harang.

Csak mi járunk a Sinai hegyén.

 

És olvassuk a parancsok parancsát:

Nincs cél, amely a gyilkot szentesítse,

Nincs érdek, eszmény, mennyei magas,

Amely e két szócskát közömbösítse:

Ne ölj!

 

 

Kegyelem

 

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék erőd.

Akarsz, egetorstromló akarattal -

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz,

mindent úra kezdesz.

 

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés.

 

S akkor - magától - megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

 

Akkor magától megnyílik az ég,

S rgy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

 

 

Idővel

 

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,

Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,

Te tudod: az örök seb mese csak,

Egy seb ha nyílik, a másik heged,

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,

A perced ír, az órád irgalom,

Az éveid csupa szent sebkötések,

Vezess, vezess, mi követünk vakon.

Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,

Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,

Egyre halkulóbb, estelibb a táj

És révedezőbbek a jegenyék,

Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,

Suhanó pici békeangyalok

Nyujtjék ki felénk apró árny-kezök:

 

Úgy múlik lassan minden fájdalom.

Ahogy az élet elmúlik velök.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.