Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Végig a hársfasoron

2011.06.10

Végig a hársfasoron

 

Verőfényes volt az a nap, amikor Babosa Pista urnáját kihozták a ravatalozó előtti térre, az emelvényre. A szelíd ragyogású délelőtt enyhe szellővel ringatta a hársak behajló ágait. Az Óbudai temető békés és megnyugtató. A város zaja elmarad a sárga villamosok megállóival együtt, s a kapu előtti virágárusok hosszú sora lefékezi a forgalmat. Itt benn már csak a csend vár és az emlékezés. A papon kívül alig pár ember. Egy szállodai konyhalány, meg egy öreg ápolónő, s egy hoteltitkár, koszorúval a karján, amiről nem tud dönteni, hova is helyezze. Szivárvány csillog a vízpára lehulltában, miközben - mint áldott magvető - szétszórja az urnából a hamvakat. Akit most temetnek, annak nincs hozzátartozója, se családja, barátja, ismerőse, ki gondozhatná a sírját, áldhatná kegyelettel emlegetve napjai elmúlását. Így porrá váltan kellett belesimulnia Isten teremtett világába, immáron meghatározatlanul. "Mert aki megakarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt." (Lk 9,24) Babos Pista sohasem gondolta volna, hogy Isten ezzel az igével koronázza be az ő életútját. Ő nem értett a szvakhoz. Nagyon egyszerű ember létére csupán a dolgát tette földi napjaiban. Azt a dolgot, azt a kötelességet, amit Isten a szívére helyezett, s ő volt olyan engedelmes, hogy azt elfogadja, teljesítse.

De régen is volt már sorsának eleje, ifjúságának kezdete! Forrongó korban, vészterhes háborús években nőtt legénnyé egy kis lélekszámú faluban, távol a hírközlésektől. Napjai békésen teltek, álomszerűen. Élete legelső meghatározó emléke a mézillatú hársfák összefonódott koronája, miknek igéző alagútsorán szaladt feléje a lány szőke haja hullámzásában.

Csöre

Izmos, fiatal lába vizes a reggeli harmattól, és nevet, nevet, mint a nyárelei napfény, ami elönti az egész határt. Még alig tizenhat éves. Egész szívével szereti. Mámorosann, önfeledten, ahogy csak az előttünk álló életet lehet szeretni. A világ boldogság. Nincs határa annak, amit várunk, remélünk, elképzelünk. Mindez maga a végtelen. Nagy ajándéka Istennek, hogy életünk alakulásáról nincs tudomásunk. Az események ránk zúdulása nemegyszer megbénítana, de a Mindenhatóra támaszkodva átlábolhatunk a keserveken.

A SAS-behívó vasárnap délben érkezett. Váratlanul, könyörtelenül, minden álomba beletaposva. Babosa Pistát Pestre vezényelték bakának, gyalogos honvédnek. Végül egy főhadnagy úr mellé osztották be csicskásnak. A csicskás az a közkatona, aki feljebbvalójának engedelmes testi gondozója, hűséges ellátója, kiszolgálója, sőt adott esetben megóvója, megmentője is. Pár napon belül mindketten a frontra kerültek. Ami ezután következett, az maga volt a pokoljárás. Don-kanyar, bombazápor sebesülések, hadikórház, amputálások, - elmondhatatlan kínok, szenvedések láncolata. Elképzelhetetlen, hogy egy ember mindezt túl is tudja élni! Babos Pistának az volt a kapaszkodója, az tartotta életben, hogy tudta: Csöre várja, imádkozik érte, szereti.

Táviratot küldött, mikor érkezik a pályaudvarra a katonavonattal. Legyen ott a lány, mert alig várja, hogy láthassa. Nagyon várja, kimondhatatlanul nagyon, hisz az tartotta életben, hogy még egyszer átölelhesse. Csöre meg is kapta a táviratot, s az első vonattal úgy repült, hogy még a könnyeit sem ért rá letörölni, melyek örömében hullottak. Egy falusi lánynak fogalma sincs, hogy villamosok is közlekednek a járdaszigetekkel párhuzamosan. Nem tudja, hogy mi a forgalom, mi az a nagyváros. Úgy futott, mint régen a hársfasoron végig. Boldogan. Előre. Azt hitte, a fiú áll a kapu mögött s nem a végzete. Hiába csöngetett a vezető, hiába sikoltottak az emberek, Csöre belerohant a villamosba, tapasztalatlanul, akárcsak otthon a jószág, ha megriad. Csörét a mentők vitték el a Rókus kórházba, ahol az egyik lábát amputálni kellett, annyira összeroncsolódott. Pista hiába várt a pályaudvaron, senki sem érkezett. Úgy érezte: becsapták, elárulták. Frontbéli szenvedései nem nyertek jutalmat, élete zsákutcába fulladt, még az Isten is elfordult tőle, nemcsak a kedvese, aki - úgy tűnik - mással jár.

Csöre nagyon sokat sírt a kórházban. Először el akarta emészteni magát, mert hogy mivégre marad egy nyomorék mások terhére a világon. Később levelet írt a falujába, hogy Pistával soha sem akar találkozni, felejtse el, tartsa meg jó emlékezetében, de ő már nem asszonynak való. Pesten él egy szabó testvérbátyja, annál maradna mindhalálig.

Babosa Pista keserves gondolatokkal ténfergett a fővárosban. Árva gyerek létére senkije sem volt. A falu Csöre nélkül teljességgel idegen. Amikor otthon járt, akkor tudta meg, hogy mi történt a lánnyal. Hová is legyen most már az ő élete? Talán a sziget! A Sziget, ahol kosárban tartják a kéz-és lábnélküli, torzó háborús rokkantakat. A Sziget, ahová a főhadnagy urat is vitték, akit a frontról ő hazahozott, idáig elkísért. Akit ha ápolhatna - úgy érzi - Csöre sorsában, tragédiájában osztozhatna, még ha csak gondolatban is. Hiszen nem tud szabadulni az önvádtól, miszerint az egész borzalom ő érte, ő miatta történt, nem tudott vigyázni a lányra, amikor annak szüksége lett volna rá. A főhadnagy megértette Pista lelki gyötrelmeit. Isten mindent átölelő irgalma a két teljesen magányos férfit ebben a nyomorúságos és kilátástalan állapotban egymásnak rendelte vigaszul és támaszul.

Pista vezekelve szolgált odaadó türelemmel. A főhadnagy kínjai közepette is, sőt azok árán és példáján át egy másik ember hitének, újjászületésének segítőjévé, előmozdítójává válhatott. A főhadnagynak volt egy Bibliája, amit kéz nélkül nem tudott lapozni. Babosa Pistának kellett felolvasnia a szöveget. Először nagyon lassan, szótagolva rótta a sorokat, hiszen kevés iskolát járt, küszködött még a betűkkel. Ám a szöveg hamarosan érthetővé formálódott előtte, és vigasztalás, békesség áradt általa zaklatott szívében. Olyan volt, mint anyja keze érintése hajdan a fején, vagy apja biztonságos közelsége régvolt gyerekkorában. - Csak olvasta és olvasta újra és újra, szinte már kívülről tudta, és az egymáshoz forduló két férfiarcon - mint eső a fák meztelen ráncain - úgy csordultak le a megkönnyebbülés könnyei. Miként is lehetne elfogadni másként azt a gúzsbakötött, tehetetlen, megalázott, kiszolgáltatott, fiatalon kettétört életet úgy, hogy az ne kárhozatára, hanem áldásává válhasson másoknak éppen úgy, mint önmagának? Önerőnkből sohasem! Ehhez nem elég az önfegyelem, a lélek nagysága, a jellem szilárdsága. Itt csak Krisztus szeretete, megváltó kegyelme segíthet. És a Megfeszített lehajolt a főhadnagyig. Az egyszerű paraszt csicskás csodát láthatott. Csodát, ahogy a pokol kínjaiból kimenekült lélek békességet, hálát és örömet lelt Isten előtt.

Egy napon a kosár üresen maradt. Már nem kellett senkit kivinni a teraszra, a napfényre, vagy este vissza a kórházi ágyba. Babosa Pista küldetése véget ért. Elmehetett. Ám ő úgy döntött, hogy itt marad a Szigeten. Teszi a dolgát továbbra is a még elő, családtalan rokkantak között. Jót szól, csendesen ad vigaszt, felolvas a Bibliából éppen úgy, mint a főhadnagy úrnak tette. Mosdat, tisztába rak, etet, kit-kit, aki rászorul. Azonban eljött az idő, mikor minden beteg elkerült a Szigetről. Ki a temetőbe, ki valamilyen otthonba, elfekvőbe, vagy távoli rokon-ismerős vidéki lakásába. A hadikórházzá vált szálloda lassan visszanyerte régi rendeltetését. Az ország feltápászkodott a háborúból s az élet újra beindult régi, megszokott kerékvágásában. Csak Babosa Pista maradt itt a kopott bútorokkal együtt. Jelenlétét megszokták már senkinek sem tűnt fel. Söprögette az udvart, apró kéréseket és kívánságokat teljesített s valahol a padlástér zugában volt egy galamblátta szobácska, ahol tanyát verhetett. Úgy élt itt, mint a régvolt szerzetesek a Nyulak szigetén: imádkozva és dolgozva. Soha nem ment be a városba, soha nem hagyta el a Szigetet. Igazgatók jöttek és mentek, rendszerek változtak, hatalmak távoztak és alakultak, Babosa Pista akárcsak egy leltári tárgy lett volna, mindannyiunknál ott maradt. Évtizedek görögtek így el, s egy egész emberöltő. Esténként a dunai gőzösök kürtszava hallatszott a csendben s néha nyaranként zene is a folyón úszó hajókról. Pista elalvás előtt a kezébe vette a főhadnagy úrtól örökölt Bibliát. Ez volt egyetlen tulajdona, személyi vagyona. Már nem esett nehezére az olvasás. Szinte kívülről tudta a régi szavakat. Emlékezetében őrizte és forgatta a hallott zsoltárokat, ismert imádságokat. "Hadd menjek Istenem mindig feléd, Fájdalmak útjain mindig Eléd. Ó, sok keresztje van, de ez az ÉN utam, Mert Hozzád visz Uram, mindig Feléd." Babosa Pista nem volt tanult ember, se lelkész, se tanító, még csak ékes szólással sem volt megáldva. Az a hétköznapi, egyszerűségében is tiszta, érző szívű parasztgyerek volt, aki jelentéktelen napi munkájában is önkéntelenül szolgálta és sugározta Istenbe vetett hitét, Megváltója könyörületetes szeretetét. Hány szívet vezetett megnyugvásra, megbékélésre, testi kínjai enyhítésére csendes szolgálataival, bibliai ige-felolvasásaival, minderről fogalma sem volt. Tette a rábízottakat szerényen, hűséggel, állhatatosan. A hársfa sem tudja, hogy virágjában mennyi gyógyír szunnyad, csak évről-évre kibontja illatos koronáját, ha rázúdul a tavaszi verőfény. Babosa Pistára Isten szeretetének áradata zúdult, s ő meghozta a lelke virágait. Őszinte szavai, titkon nyelt könnyei ott fénylettek Krisztus lábai előtt számon tartva. Azon az utolsó reggelen is úgy leltek rá, hogy két tenyere kagylójába zártan - még halálában is - őrizte a Bibliát. Megvénült ajkain a régi könyörgéssel: "Hozzád, ha eljutok, lábadhoz roskadok: Ottan megnyughatok örökre én."

Luthár Márta

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.